Gyakran kérded, mi jár a fejemben
miközben arcod mellemre hajtod
s próbálod megfejteni a zajt ott
belül, mely miatt mondhatom, testem
talán mégsem csak húsnak s csontoknak
de valami többnek is otthona.
Hajad, mint egy bársonyos éjszaka
sötétlő gyöngyei szétgurulnak
s az egész embernyi végtelenség
felszínét beborítják a meleg
barna hullámok s finom gyökeret
vernek, hogy szelíden összekössék
azt, ami korábban csak kettő volt
ám egy különleges összeadás
– talán mondhatjuk azt rá a varázs –
miatt egy lett és végleg összeforrt.
Mikor félénk kezed az enyémet
keresi lassan meg-megriadva
minden helyen egy-egy fénylő szikra
lobban s alszik ki, ahol eléred,
és talán érzed is azt, hogy szívem
minden sistergő villanás után
várakozik egy percig tétován.
Talán úgy tűnhet végleg megpihen.
Ám, mint Sziszüphosz újra a kőnek
feszül és boldog! Hiszen teérted
rándul össze, majd lassan elernyed
az egész szomorú izomköteg.
1 hozzászólás
Nagyon kifejező ez a versed is!
Látszik, nem ma kezdted..:):)
fátyolfelhő