Gyárban jártam.
Kétségbeesés termelt
fegyvereken tapostam,
gránát-almákkal megrakott
asztalhoz ültem.
S vártam.
Rejtekéből nem mozdult a kíváncsiság,
nem hallgatta senki ujjam dobolását,
koccintó poharak baráti üdvét.
Ülj még, mondta a magánnyal
sóhajtó s nyikorgó asztal,
ám engem a dohos csend
nem marasztal.
Gyárban jártam.
Forró önkívületben tornyokat emelnek,
bábeli zűrzavarban egymást taposva
tapasztanak össze illatos szappanokat,
maga szentelte víz oldja,
s emel pajzsot megbúvó bűnök elé:
kéz kezet mos… de senki
a másik hátát.
Gyárban jártam.
Digitalizált emlékek villódznak
rongyolódó festmények
olajszagú terepasztalán,
kastély macskakőből rakván,
kacsalábon forgó,
kutyának való,
éhes mikrochipet
táplál szeneskazán.
Gyárba járok.
Malomkereket gyártok,
az idő csobogó-csöpögő patakjának
csiklandozó lapátjait,
a fodrozódó habok között
megbúvó pillanatok
ficánkoló pisztrángját,
lapátjaimra hátha fennakad
s tesz egy kört édes emléke
a surranó boldogságnak.
2 hozzászólás
Érdekes a versed. Mintha ez a gyár az élet színbolum jelképe lenne. A befejezés különösen tetszett.
Barátsággal panka!
Köszönöm szépen, dpanka, igen, valami hasonló volt a célom. Magam is gyárban dolgozom, de ebben a versben az "élet-gyárat" próbáltam lefesteni.