Gyermekkoromban

Gyermekkoromban négy évszak volt.
Télen esett a hó, sokat szánkóztunk.
Tavasszal beolvadt a hó a földbe,
S milliónyi virág nőtt ki belőle.

Ezer színbe öltözött a természet.
Illatfelhőt hozott a lágy szellő,
majd hirtelen megeredt az eső,
földre érve labdák lettek belőle.

Kisütött a nap, felkapta a labdákat,
szivárványba öltöztette a tájat.
Majd, mint egy varázslat, eltűnt minden,
csak a tócsák árulkodtak arról, hogy
nemrég esett az eső, na meg a jó levegő.

Nyár volt, szünet, szabadság,
a kis kerti házban biztonság.
Édesanyánk mindig otthon várt,
édesapánkat sokszor mi vártuk,
s indián üvöltéssel elébe futottunk.

Zsebéből mindig előkerült valami.
valami, aminek tudtunk örülni.
Különösen, mikor fizetésnap volt,
hozott mindig sok finomságot.

Lassan őszre fordult az idő,
éjszakánként hűvös lett a levegő.
Újabb szín kavalkád váltás,
még mielőtt csupasz lett a táj.

Esős, hűvös, nemszeretem időt
hozott minden évben a november.
Behúzódtunk a jó melegbe,
a politúrozott bútorokon
táncot járt a lángok nyelve.

Rossz időben a cicák is bejöhettek,
kályha mögött örültek a melegnek.
Meg is hálálták jó dolgukat,
lassan elnyújtózva doromboltak.

Miközben kint a zord szél fújt,
a családi fészekben jó meleg volt.
S egy szép napon kinézve az ablakon,
táncoló hópelyheket csodálhattuk meg.
Vártuk a karácsonyt, újra tél lett.

Meredek utca alján laktunk.
A nagyfiúk a hóból ugrasztót építettek,
az utca fele a nagyoké, míg, a
lankásabb része a kicsiké lett.
Siklottunk boldogan, elfértünk mindannyian.

Jó kis csapat jött telente össze,
Ott volt nem egy közeli utca gyereke.
Néhány nap múlva kifényesedett
minden szánkó rozsdás talpa.

S akinek szánkója nem volt,
az sem unatkozott,
hiszen egy-egy szánkón
3-4 gyerek is utazhatott, és utazott.

Nekünk édesapánk két szánkót is csinált.
A nagyobbikat úgy hívtuk, hogy batár,
arra csak a nagyfiúk merészkedtek fel,
úgyhogy mindenkinek volt bőven hely.

Valamikor minden utca, tér és kert
a gyerekeké volt. A szomszéd gyerek
éppolyan fontos volt. Ahol épp tanyáztunk,
ott lakmároztunk. Ott kísértek vigyázó szemek,
a szomszéd is szeretett bennünket.

Megváltozott a világ, megváltozott minden.
Nincsenek évszakok, nem fontos senki sem.
Az emberek szemetelnek, kutyákat dédelgetnek.
Jó, ha egyik oldalról a másikra átjut az ember.

Nem madárdalra, hanem fékcsikorgásra,
riasztóra vagy dudálásra ébredek,
esetleg valamelyik erős ember
éppen a telefonfülkét töri széjjel.

Télen konvektor ad meleget,
nem táncolnak a lángnyelvek,
s ha nagy ritkán lehull egy kis hó,
rendkívüli időjárásról szól a híradó.

Mindenki fut, siet, várja a számítógép,
az internet, vagy a szappanopera.
Nincs idő gyerekre, szomszédra, barátra,
kihűlt a szeretet, nincs idő másokra.

A legtöbb kocsiban egy ember ül,
az is dudál, tülköl, majd elsodor.
Türelmetlen, ideges mindenki,
más gondjával nem foglalkozik senki.

Gyermekeim nyakán nem lógott kulcs,
szüleim várták őket a tanítás után.
Náluk játszhattak, míg haza nem értem.
Édesanyám akkor is megmaradt nekem.
mikor már ők is kirepültek.

Minden megváltozott, csak édesanyám nem.
Neki mindig én voltam a kislánya,
öregen, betegen, elesetten is várt.
Az évek elszálltak ugyan, de az ő
szeretete változatlan maradt.

Bölcs volt, szelíd és jólelkű.
Nyitott ajtó várta a betérőt.
Nem volt sem bejelentkezés,
sem pedig időpont egyeztetés.

Örült az örömünknek,
Vigasztalt, ha bánat ért.
Őszinte szeretettel imádkozott
Mindenkiért.