Feszít a düh belül,
s én tehetetlenül
csak figyellek, nézlek téged,
ahogy csúszol egyre lejjebb,
és meg nem állíthat semmi,
és tudom, hogy nincs mit tenni.
Ó hogy neked ugranék erővel, dühvel,
és szálanként tépném ki a hajad,
és elfehéredő ujjakkal, kézzel
szorongatnám soká a nyakad.
És puszta kézzel egyengetném laposra orrod,
mintha tüzes vassal vasalva lenne,
és a tíz körmömmel karmolnám véresre arcod;
pedig tudom, hogy az sem segítene.
Ó hogy verném a fejedet a falba,
hogy szédelegve azt se tudd, hogy hol vagy,
hogy néznél már végre egyszer magadba,
és dudor nőjön homlokodra, jó nagy!
És nyakadba harapnék, hogy szakadjon az ér,
s marnálak, hogy a vér összefröcskölje a falat,
és hogy pirossal ázzon körülöttünk a tér –
és megölnélek, mielőtt te ölöd meg magad.
(2005. április 20.)
6 hozzászólás
errol egy dal jut eszembe: “szeressük egymást gyerekek”:)
Ehhez szeretnék hozzáfűzni valamit, a félreértések elkerülése végett. 🙂
Én pont hogy nagyon szerettem azt az embert, akihez ez szól. A tehetetlen düh ragadott el mindig, valahányszor csak arra gondoltam, hogy egy barátom csúszik lefelé a lejtőn és én nem tehetek semmit. Az egyik ilyen alkalom szülte ezt a verset.
Megjegyzés: azóta, szerencsére, visszakapaszkodott az illető. Le is kopogom gyorsan! 🙂
Mindenesetre köszönöm, hogy olvastál! 😛
Zsázsa
Szia,
igen hatásos verset írtál! Nyers, de van benne valami, ami mégis felemeli: az a végtelen indulat, amit leírsz igencsak hitelesen, és a helyenként igen szép rímek.
Érezted a megkönnyebbülést, mikor leírtad?
Félelmetes ugye, hogy micsoda indulatok élnek az emberben. És a legtöbben nem merünk belenézni ezek mélyébe. Félelmetes, hogy ezeket mennyire megkapóan ki lehet fejezni versben, és milyen szívdobogást okoznak az olvasónak, amikor saját letakart tükrét feded fel és mutatod meg erőszakkal neki.
Gratulálok.
Ne haragudj, egyszerűen felháborító, hogy más verseit közlöd a sajátodként!
Jó a kérdés, amit a legvégén föltettél. Legközelebb írd le egy versben a választ.
Egyébként tetszik a szabad formában megírt munkád. Ilyen a fiatalság nem csak most, de régen is igaz rá ez a megjegyzésed. De én a kérdésedre most felelek: Eljön az idő, ki kell várni, s ha nagyon akarod, akkor előbb is eléred, amit akarsz, de azt nagyon akarni kell!
Engedj meg egy megjegyzést: A versekre is vonatkozik az, hogy mondatokba kell foglalni, tehát a végére pontot vagy egyé írásjelet teszünk.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Zsázsa!
Erőteljes nyers vers. Amikor elolvastam az utolsó sort arra gondoltam. Ez csak harag és féltés.
Hatásos vers. Már régen olvastam ilyen verset. Engem lenyűgözött, bár lehet ez itt és most nem a megfelelőbb kifejezés. Sugárzik az erő a versedből. Ez tetszik nekem.
Ági