Itt állok, épp a nap alatt,
árnyékomat se látni.
Lehet, hogy nem is létezem,
lelkemre léphet bárki.
De jó anyám, a földanya
meleg tenyerét nyújtja,
s fűvel, virággal betakar.
Féltőn fülembe súgja,
hogy "testet öltött anyagod
menni innen még nem akar."
Apám, az ég, a szigorú,
lelkemet visszadobja.
"Maradj odalenn egy kicsit,
nem jött még el az óra!"
Felhők gyűlnek a nap köré,
én árnyékomon állok.
S ha nem is nagyon szívelem,
de élem e világot.
3 hozzászólás
Szia Kati! 🙂
Már említettem, hogy nehezen élem a verseid, sokáig tart a negértésük.
Nem sajnálom rájuk az időt, ezért is jelentem meg itt, miután érleltem magamban picit.
A kategória és a cím ellentmondása nyilvánvalónak tűnik, aztán ahogy a sorokon haladok, érthetővé válik.
Nekem is van "vesszős" megjegyzésem: a "földanya" után nem tettem volna, az "anyagod" után viszont igen. 🙂
Lehet, hogy nem jól érzékelem, de a következő két sorból valamivel kiváltanám a szóismétlést, ami a "még"-re vonatkozik:
"Maradj csak lenn még egy kicsit,
nem ütött még az óra!"
Ütős a zárásod, nagyon tetszik. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Örülök, hogy elolvastad a verset, és még jobban örülök az építő kritikának. A "földanya" után tényleg felesleges a vessző, ki is veszem. Az "anyagod" után viszont nem kell, mert az "öltött"-tet nem állítmánynak, hanem jelzőnek szántam. A "nem ütött még az óra" helyett pedig valami máson gondolkodom, kicsit közhelyszerű. Szerinted?
Szeretettel:Kati
Kati, megérte javítanod. 🙂
Egyébként a közhelyekről az a véleményem, hogy néha szükség van rájuk, nyilván nem korlátlan mennyiségben, de oda tudnak vágni az embernek rendesen, ha jó helyen alkalmazzák őket.
Nálad ez így volt, csak az a szóismétlés zökkentett ki.
Nagyszerű ez a versed, s ahogy érik bennem, egyre jobban tetszik. 🙂
Szeretettel: Kankalin