Gyöngyhalász

Szeretném álmodni, hogy gyöngyhalász vagyok,
tengerek hűs vizében csillogást hagyok,
halak árva mosolyát tarsolyomba teszem,
tőlük szerelemből örök leckét veszek.

Kinyitnék ezernyi kagylót, hogy egybe megtaláljalak,
hisz sok éve már, hogy titokba vártalak,
árral szembe úsztam, zavaros vizeken,
csak látomás volt, üres kép, mi hiteget.

Mégis alá szállok, mégis keresem még,
rongy gúnyában, borostásan, szakadtan, mint rég,
mikor bennem még szilaj csikók vágtattak,
s forrt a vér, mint tüzes katlanban.

De ma már, a hullámok csendé szelídültek,
ernyednek az izmok, mik egykor feszültek,
gyengül az akarat, porlad a hit bennem,
mint vízcsepp a tengerbe, semmivé lettem.

Ma is, azt az egyetlen kagylót keresem,
bár az idő már, ráncot formál kezemen,
mély barázdákba haldokló érzések,
s bennem, a válasz nélküli kérdések.

Ahol én merülök, se kagyló, se gyöngy nincsen,
magam vagyok magamnak, egyetlen kincsem,
s ha a hullámok egyszer összecsapnak felettem,
tudd, hogy nem találtam, kit örökké kerestem.