Gyöngyszemek a homok felett

Nézd! Hatvan évet szitál a lét felettem,
S a szita nem ereszti át a gyöngyszemem,
Csak homokszemcse száll felém,
Én válogatom, hol a cél?
Mikor egy porszem szemembe hull,
Onnan a szitából váratlanul,
A szemem könnycseppet hullat,
– Az összes homok csak a múltad,
Mit rég porrá őröltek az évek,
Még is karcolnak, kemények. –
Része voltam, a súlyos malomkeréknek,
Lám a szemcsék a rostán visszaperegnek.
Csak néhány kvarc csillogását látom.
Istenem! Sóhajtva számlálom,
Akarom látni mind, ahogy hullnak,
De vannak, amik ködbe simultak.
Nem adnak helyt a mának,
Pedig egykor csillogtak, vaagy nagyon fájtak.
És csak peregnek, peregnek a percek,
Nem csak a szemembe, fogam közt is serceg,
Elbújnék előle, de a szél hozza velem,
Volt hát értelme? Kétséggel keresem.
Folyt a múlt, már a nyakamig ér,
Ekkor a rosta a kezembe ér.
Most fejem fölött tartom büszkén,
Gyémánt ragyog rosta szélen,
Benne két igaz gyöngyszem,
Körötte öt épülőben
Erős karral tartom ott fenn,
A homokba be ne süppedjen!