még mindig élteted rég halott szívem.
Bombák kráterében nevet a hangod,
csata közben senki más, csak én hallom.
Harcok szünetében te jutsz eszembe,
tudom jól, tilos, én mégis szeretlek.
Páncélos tornyában szemembe nézel,
mit számít, ha meghalok, hiszen élsz te.
Tábori kórházban csak rád gondolok,
s arra, hogy veled milyen boldog vagyok.
Hangod s arcod édes álomba ringat,
s álmaim révén mámorhoz is juttat.
Álmomban gyűrű és puskacső egy lett,
mindkettő tudta, hogy semmit sem vesztett.
S jöhet bár sivatag, s jöhet zord idő,
te vagy a gyűrű és én a puskacső.
1 hozzászólás
Kedves Joxemi!
Az utolsó két sorba beleborzongtam, egyúttal csodás versed méltó befejezésének tartom.
A cím is nagyon figyelemfelkeltő, le a kalappal! 🙂
Szeretettel,
Jodie