Hogyha egyszer én meghalok,
örömkönnyet hullassatok!
Hiszen semmi nem ér véget,
szabad lelkem haza térhet!
A szívünkbe be van írva,
hogy csak testünk megy a sírba.
Szeretteim, ha meghalok,
ti akkor is vigadjatok!
Csillag-úton vándorolok,
vigyáznak rám az angyalok.
"Jöjj pihenni fáradt lélek,
ideje már haza térned!"
A mennyei Magyar honban
de sokat jártam álmomban.
Ha meghalok, vissza térek
a Magyarok Istenéhez!
Hogyha egyszer időm lejárt,
elhagyom a földi határt.
Hová vezetnek a fények,
csillagomra haza térek!
Szeretteim, ne sírjatok,
hogyha egyszer én meghalok!
Sokat gondolok ott rátok,
s hozzatok egy szál virágot!
Szívetekben én ott leszek,
őrizzétek emlékemet!
Örvendjetek, hosszú út vár,
fáradt lelkem hazatalál!
10 hozzászólás
kedves alberth!
Sokan nem akarják belátni, hogy az ember bölcsöjében is ott volt már a halál is. Mindannyian mennél hamarabb megbarátkozunk ezzel a gondolattal, annál többet veszit az erejéböl. Én is már voltam többször ott a kapuban, de nem engedte meg Péterbácsi, hogy átlépjem a küszöböt. Utolsó alkalommal éppen a szószerinti magyarságom vitt majdnem a halálba. Ez akkor volt mikor Magyarországon a töröttpaprikát hamisitották vöröstéglával és olom porral, Az átutazásunk alkalmával, nem halgattam a feleségemre, és azt ettem amit ő, bécsi szeletet, hanem jó paprikás marhapörköltet. Akkor még senki sem figyelt fel a csalásra, még nem is tudták, itt az orvosok, napogik harcoltak az életemért, de senki sem tudta mi a bajom. Már el is bucsúztam mindenkitöl. Két három hétre kezdtem jobban lenni, az egésségemet azóta is, csak a napi orvosság fogyasztásával tudom megtartani.Ezért Albert, ha el is kell menni, de irj még elöbb sok száz verset.
üdv Toni
Érdekes, hogy ha szerelem, ha természet, ha halál, a magyarságod mindig előtör 🙂
Nem hibaként mondom, csak így vettem észre. És azért ne készülj még a halálra. A rímek rendben vannak egyébként itt is, nekem talán kicsit hosszú, de tudom, ha elragad az ihlet…
Üdv!
Hanga
Kedves Alberth!
Nagyon dallamos, sodró a versed, s nagyon tetszik is!
Gratulálok szeretettel: sólyomlány!
Kedves Alberth!
Jó volt olvasni soraidat…
Mégis, a valóság sosincs így… mert ugyan ki tud örülni, mikor valaki távozik?
Szeretettel: gleam
Kedves Alberth!
A halál , az elmúlás sajnos törvényszerű.Az emlékek maradandóan élnek tovább mindannyiunkban!Ez teszi elviselhetőbbé, és általában csak a szépre emlékezünk.A versed elnyerte ismét tetszésemet.
Szeretettel:Marietta
Kedves Toni!
Bizony, a nőknek van egy megérzésük, amolyan hatodik érzék. Ezért érdemes hallgatni járjuk. Ettél volna bécsi szeletet, akkor kutya bajod nem lett volna! A feleséged jó tanácsot adott. Azt a finom, paprikás, jó magyar mahapörköltet meg nem kellett volna megenni. Kész mérgezés! Még jó hogy túlélted, mert akkor nem tudnánk itt értekezni a Napvilágon!
Vigyázz magadra Toni!
Üdv.: Alberth
Kedves Hanga!
Amikor kisiskolás voltam, akkor a magyar- és történelemtanáraink, olyan lelkesen tanítottak bennünket, hogy belénk oltották a magyarságtudatot már az ABC-vel egyetemben. Igaz, hogy a nevem inkább szlávos, mint magyaros, de hát annál jobban értékelem hogy magyar vagyok. Egyébként ahogy olvasni tanultam, már akor a vaskos Hun-magyar mondákat forgattam a kezemben. Le sem tudtam tenni. Persze érdekelnek az idegen nyelvek, világtörténelem, stb. Mindezek fényében össze tudom hasonlítani a magyar múlt és folklór kimeríthetetlen gazdagságát és nyelvünk csodálatos kifejezőképességét másokkal. Ezt verseimben is kifejezésre juttatom.
Igen, kissé hosszú lett a vers, de hát elragadott a búcsúzkodás heve. 🙂
Köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél! 🙂
Üdv.: Alberth
Kedves Sólyomlány!
Igen, ez szándékosan sikerült így, mert énekelhetőre írtam ezt a verset! Ugyanis, akkor biztos, hogy olvasni is lendületes. Ilyennek is kell lenni, hiszen a búcsúzáson túl kell magunkat tenni, ami rövid sem lehet és unalmas sem.:-)
Örülök, hogy tetszik neked! 🙂
Üdv.: Alberth
Kedves Kata!
Ebben igazad van, sajnos nem tudunk örülni, ha valaki eltávozik közülünk. Hiszen sajnáljuk és veszteség számunkra is. De hát én az eltávozó szemszögéből írtam a verset, aki szívesen megvigasztalná itthagyott szeretteit! Ám, ki tudná tanácsát megfogadni? Bizony…
Üdv.: Alberth
Kedves Marietta!
Az ember általában igyekszik magától elhesegetni az elmúlás gondolatát. Hiszen még ha küzdelmes is, ragaszkodunk életünkhöz, személyünkhöz és szeretteinkhez. Terveink vannak, stb. Pedig el kell fogadni, hogy az élet egy olyan utazás, aminek eleje és vége is van. S hová érkezünk meg a végén? Ez a nagy kérdés! 🙂
Üdv.: Alberth