Ha lehúzzák a függönyt

Az ébredő nappal ébred a táj is,
S bennem ébred a kérdés, még hogyha fáj is:
Az ezerszer feltűnő, szikrázó fények
Sem feledtetik velem az örök sötétséget.
Százszor megbánt tettem, ha bűn a szülőanyja,
Nem kap feloldozást, akárhogy akarja.
Ezer óhaj veri, döngeti a falat,
S az mégis kevés, ha nincs hozzá akarat.
Száz születés sem enyhít egyetlen elmúlást,
Száz jótett sem feledtet egy igaz csalódást.
Egy-egy emberöltő csak csepp a tengerben:
Szétporladó porszem a világegyetemben.
Mégis, ha az élet velem, bennem lángol,
Függetlennek érzem azt az elmúlástól.
Életet és halált elváltnak tekintem,
S ezt dobogó szívemmel vígan szentesítem.
Ám a függöny mögött türelmesen les
Egy bölcs, mosolygó Öreg, az égi mindenes,
Ő pontosan tudja, hogy mikor jön a végszó,
Legördül a függöny, és lehet ezer jajszó,
És hiába ünnepel vastapssal a néző,
Nem segít a harag, sem kérés, mely igéző,
Szép szemekből könnyként bújik elő sokszor,
Az élet ellobban, mint gyufán a foszfor.
Hát úgy kell e darabot erénnyel játszanom,
Hogy fénybe zárt emlék legyen majd vánkosom,
Hogy takaróm fehér, fodros felhő legyen,
Ha lehúzzák a függönyt ezen az életen.