Ha egy hangot sem ad ki a szám
Ha a szemeim megtagadják, hogy lássak
Ha füleimre nem hallok már
Ha ujjaim megmerevednek
Ha karjaim nem nyúlhatnak feléd
Ha térdeim túlságosan remegnek
Ha lábaim sem visznek már eléd
Elmondják majd a fák, mikor suttogásuk füledbe kúszik és
Üzennek ìgy neked
Elmondja a szél, mikor tavaszi napokon
Arcodat simítja lágyan
Elmondja a patak, miközben halkan csobog
Örökké válaszodat várva
Elmondják a szobrok, mikor vigyázó szemükkel
Téged figyelnek
Elmondja a Nap, ahogy rakoncátlanul
Mosolygó szemeidbe süt
Elmondják az apró pelyhek a téli hóesésben
Összehúzott vállaidra hullva
Elmondja a Hold, ha csillagos ég alatt
A csendet hallgatva ülsz
Elmondja a magányos falevél, mit a földre száműzöl
Éjfekete hajadba túrva
Elmondjàk majd Neked, figyelj csak jól oda
Amit iràntad érzek, arra már négy tavasz óta
Nincsenek szavak
3 hozzászólás
Kedves Scarlet !
Szép lett ez a szerelmes versed, néha minden más szebben "beszél", mint a szavak 🙂
Szeretettel olvastalak: Zsu
Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat! Valóban néha többet érnek ilyen dolgok az egyszerű szavaknál.
Szeretettel: Scarlet
Kedves Scarlet!
Gyönyörű kifejtése annak milyen nehéz megmagyarázni mit érzel és miért érzed azt amit valaki iránt. Nagyon tetszik
Chloe