Ne vegye kedvedet,
ha nem nézi senki gyermeked.
Te csak gondozzad,
ápold s feltétlen szeresd,
kezeddel takard,
ha fázik, s óvd őt,
ha valaki mégis
kívánja látni,
az csak ámuljon, bámuljon,
hogy e csepp szösszenet
egy igazi kincs,
s mások előtt
patyolat példát állít.
Hisz te vagy,
ki megszülte őt,
agyadból pattant ki,
mert az átvitt értelem,
most takarja
elkészült versedet,
a sorok közt,
mint kisgyermek tekint rád,
s te büszkén figyelhetsz,
hogy a piciny pólyából
hogy nő majd érett,
erős versláb,
mely rímekkel
ide-oda kalimpál.
S majd ha önfeledten felnevet,
te még büszkébb lehetsz,
a kíváncsi szemek
talán majd megértik versedet,
s boldogan figyelnek,
tán el is ismernek,
hogy milyen helyes lett
cseppnyi gyermeked.
Ha nem nézi senki gyermeked, te akkor is őrizd versedet
By profanus
3 hozzászólás
Érdekes, igaz gondolatok, profanus, szerintem minden versíróban megvan ez az érzés :-).
aLéb
Jól sikerült remek írás a vers születésének, ápolásának.
Nem szeretem a hosszú címeket, de ez igazán jó, kifejezi, amiről a vers szól, ráadásul még rímel is:)
Azt hiszem, sokan vagyunk a versírással úgy, hogy elsősorban nem a mások véleménye érdekel, hanem az az öröm, amit magának a versnek a megírása, a vers megszületése okoz bennünk.
Üdv: Klári