elfelejtem, milyen a világ.
Elfelejtem, ki az, ki mások vérén él,
s hol folynak épp öldöklő csaták.
Csak te vagy.
S ez oly boldog pillanat,
melyet nem írhat semmilyen krónika.
Melyet nem vehet el a király,
és semmilyen nemes úr sem.
A béke vagy háborgó lelkemben.
Ha rád gondolok, s eszembe jut hangod,
elfelejtem, hol is vagyok épp.
Nem jutnak eszembe az elesett hősök,
s az sem, hogy az élet véget ér.
Csak te vagy.
S ez oly tiszta pillanat,
mely, ha az öröm el is hagy, itt marad,
mely által újjászülethetek,
és örökre lelkembe ég.
Szívem sötétjében te vagy a fény.
Ha rád gondolok, s elképzelem illatod,
elfelejtem, mit kéne tennem.
Elfelejtem, mi lenne a leghelyesebb,
s hogy miért nem vagyok ott veled.
Csak te vagy.
S ez oly gyengéd pillanat,
mely, ha bőröd érintem, veled marad,
mely könnyű szárnyon repít minket,
és mindig összeköt velem.
S ha meghalok, csak te siratsz majd engem.
3 hozzászólás
Szia Joxi! 🙂
Ritka dolgok egyike, hogy írok az alkotásodhoz. Csokoknait juttattad eszembe, míg olvastalak. Simogatósan fogalmazol, a történelem párhuzamban ott van veled.
Miért mégis, hogy Nana Mouskouri előadásában a Power of love jut eszembe?
Tán mert érzékenyen, finoman fogalmazol, nem hirtelen hévvel, csak szemérmesen.
Olyan érzésem támadt, mintha arctalan lenne, akihez szól a versed. Különös. Mintha képzelt személyt bálványoznál.
Még érni kell bennem a gondolatoknak. Még mindig.
Ügyes vagy, ez tény, gratulálok.
Val'
Kedves Joxemi!
Az utolsó sor kicsit lehangoló.Gyönyörű szerelmes vers.Boldog lehet az akinek írtad.Gratulálok!
Barátsággal:Ági
Kedves Jox!
Gratulálok!
Igen, akinek írtad, boldog lehet…,
Hisz nem kaphatna ennél szebbet.:)