Őszi ködbe öltözött, szél fútta nádasok
fázósan didergő csupasz fűzek
nézik tétován, a megfakult szineket,
s a hajnali fényben vibráló vízet.
Egy ébredő rigó hangja riaszt
a bokrok közt valahol.
Talán épp, az elmúlt nyarat bánja.
Csak keresgél tovább, már nem dalol.
Alant a folyó lomhán, fáradtan hömpölyög.
Messze volt már, a Máramarosi havasok.
Hol a Fagyalos méhéből előbújván,
végtelen útjába a Tisza belefog.
Találkára siet, egy ősi randevúra
a szerémségi vár alatt, Zalánkemén, és Titel mögött
Hol a vén Dunához hozzásimulva
lassan összeforrnak, a Déli Kárpátok hegyei között.
Közben a pirkadat, a tájra hinti fátylát.
S az álmos erdőn szétterül a tarka fényözön.
A didergő ködfoltok futva menekülnek,
amint az ébredő napkorong, a zord tájra köszön.
Távolabb a réten szénát gyűjtenek.
A fák közül riadtan, egy gyanakvó őz figyel.
Csak élvezem ez édes mámorító percet,
Amint a természet csendesen magához ölel
Sándor Gyula
3 hozzászólás
Kedves amazonasz!
Nagyon szép képek,hasonlatok!
Kiemelném ezt a részt:
"Közben a pirkadat, a tájra hinti fátylát.
S az álmos erdőn szétterül a tarka fényözön.
A didergő ködfoltok futva menekülnek,
amint az ébredő napkorong, a zord tájra köszön."
Nagyon tetszett!
Üdv:sailor
Szép estét!
Kedves Gyula!
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a csodálatos, szívet ölelő verset! Mint ahogyan a természet Téged, úgy öleli versed az olvasót… Nagyon tetszik!
Szeretettel: gleam
Kedves Gyula! Csak olvasom és gyönyörködöm a verssorokban, a remek rímekben, a leírás szépségében. Alig veszem észre, dehogy alig, ! a táj szeretete mögött, mellett, ott van a HAZA fájdalmas, szép szeretete. Elemi erővel jönnek a nevek, s minden, ami hozzájuk fűződik ezer év óta: a Máramarosi havasok, a Fagyalos, a Tisza, a Szerémség, Zalánkemén, Titel, Déli Kárpátok, a vén Duna. Csodálatos vers, nem vagyok méltó rá, h méltassam! Üdv: én