A hajnal ködpárája fölött
ékesen ragyog a Nap,
a szélnek halvány erdeje között
minden szó szétszalad,
alvó szavaknak tétova mása
hajol felém,
belőlem tekint a reggel villanása:
éneklek én.
Félálomban pislog a tájkép:
békés derű,
az ébredés most annyira fáj még,
oly keserű,
de máris megcsiklandoznak lágy
smaragd levelek,
s bennem azonnal szárnyra kap a vágy:
veled lehetek.
A felhők körül szivárvány vakít
mint szent glória,
az álom tőlem lassan búcsút int,
nincs mit szólni ma;
néma a dal, de reggel bennem
kristályként csendül a lét,
hajnali zeném csak neked ma zengem,
mind a tiéd.
3 hozzászólás
Nagyon szép a versed!
Üdv. Szejke
Nagyon megkapó… szép rímekkel!
Gratulálok: A.
Valóban olyan, mint hajnali zene. Még ébredezik a lét, még fogva tart az álom, de már ébred a remény, hogy újra látod.Tiszta képletek, gyönyörű képek és mögé lehet képzelni, ahogy otthagyod az ágyat.Jó volt olvasni.