Hajnali lányom

Halk csörrenéssel csendül a kanál,
kikészítve a pohár. Kávé illata leng,
konyhánk fogva tartott fénye átdereng
az ablakon, s fénykörébe von
még egy darabka éjszakát.
Hajnali lányom duzzadt szemében
még ott az álom, nem beszélünk,
félig még alszunk, mégis,
némán is, értjük egymás szavát.
Mit álmodtál, kérdeztem régen,
gömbölyű volt és elgurult?
S csengő kacaja hullt,
mint gyöngyök sora, pergett szívemre.
Most fel nem tett kérdésemre
szeme válaszolja, anya, míg te a múltba
nézel, mint feneketlen álom-kútba,
én álmaimban a jövőmet dédelgetem.
S apró mosoly szája sarkán
az esedékes, nagy szerelem.
Hajnali lányom öntudattal készül a napra,
kis harcát minden nap megvívja
az álmossággal, mert várják őt,
és virágait az ünneplők, s a temetők.
Napszakául a hajnalt maga választotta,
mikor rálépett a kertjévé lett útra,
mi neki, s másnak is szép szirmot terem.
Fürge kezében csokrot formáz,
parkot épít az átlényegült értelem.
Most a függöny résén betolakszik
az első hetyke napsugár,
gyors készülésben hajnali lányom
egy pillanatra megáll.
Arcát tartja a fénybe,
nem mozdulok én se,
és komoly szemében látom,
tudja már szegény,
hogy elveszített álmok ezreiből
tevődik össze a fény.