karján vízpárával, vállán madárdallal.
Szertepillant lassan a szendergő tájon,
langy tekintetétől tovafut az álom.
Apró cikkanások: ébredeznek sorba'
– madárkák hussannak bokorról bokorra.
Még árnyak lapulnak mohos tölgy tövében,
lomb közt függ a holnap fényhálókötélen.
Szemeit dörgölve, morc képpel néz széjjel
dombhát felett a nap, véget ért az éjjel.
Ébredezek én is, de még nincs értelem
arcomon, kábulok – bámészan néz szemem.
Az úton pocsolya csillan imitt-amott,
eshetett éjszaka – új erőre kapott,
lemosta unt porát, fel is frissült mára,
széles mosolyt ölt fel a világ magára.
7 hozzászólás
Annyira szépen írtad meg, hogy többször is elolvastam. Gratulálok. Éva
Gyönyörű vers. Olyan, mint egy festmény. "Még árnyak lapulnak mohos tölgy tövében,
lomb közt függ a holnap fényhálókötélen." – ez a két sor különösen nagyon tetszik.
Üdv.: Phoenix
Szép lett, tetszettek a képek, a szép ívű átvezetések, a kimunkált rímek, örömmel olvastam.
aLéb
Nagyon jó tetszik.Szépen festőien fogalmaztad meg a gondolatod!
Szeretettel:Eszter
Az én lelkem elvarázsoltad. Csodaszép vers!
Gratulálok szeretettel.
pipacs 🙂
Húúú…. de Arany-os lett , ez a "Hajnali szemlélődés"-ed!
Igazán tetszett!
Igazán érzékien megírt, könnyed vers, jó az ilyeneket is olvasni. Nagyon tetszik!