Hajnaltól estig

Hajnal van megint – az ég virít lilán,
itt-ott tán vörös, és kéklik a cián.
Falnak támaszkodva egy kábult alak –
míg a házban lakók csendben nyugszanak.

Éled álmából a szorgos hangyaboly,
víg madárhad ébred, s hangosan dalol;
a túlnyomó többség álmát alussza;
seprűk zajától sistereg az utca…

A tűzoltó álmában tüzet oltott,
a pék sütött éjjel, s nyitja a boltot;
hangos kattanás – kúszik fel a redőny,
miközben motor hangja szól berregőn.

A közelben javítják épp az utat,
s a lakókban csak úgy forr az indulat,
mert nem pihenhetnek egész délelőtt,
zene helyett hallgatják a réselőt…

A déli napfényben olvad az aszfalt.
Nagy a forróság, sohasem tapasztalt…
Megtelik a strand, tópart és minden stég;
enyhülést vár ember és a mindenség…

Fekszenek sorban a testek a parton;
sokan szeretnék: ez örökké tartson.
Majd csendesül az utca, s bezár a bolt.
Az idő egy napot megint elrabolt…

A beton még ontja a hőt, mint katlan;
gyulladnak a fények a kirakatban,
kigyúl az ég, és a sok utcalámpa;
aztán csendtakaró hull a világra.

Soknak fáj a lába, sajog teste még,
de enyhülést ad ágy és az estebéd.
Dolgában jár nappal mind: sürög-forog –
aztán másnap újra indul a robot…