Hajszálon múlt

Mondd, reggel ki gondolta volna azt,
hogy majd halálos veszély fenyeget?
Még oly sokszor eltűnődök azon,
miért nem láthattuk a jeleket?

A felhők békésen bóbiskoltak,
én is gondtalanul nézelődtem.
Festeni se tudtam volna szebbet,
valót képzeltem, vagy képzelődtem?

Utasok gondtalan beszélgettek:
volt ki jó hangulatban kacagott,
gyermeket nevelt, vagy társhoz simult,
s ki olvasott egy jó nagy adagot.

Aztán hirtelen zuhanni kezdtünk,
időnk se volt ezen gondolkodni.
A páni félelem erővé vált,
s elkezdett mint zsarnok, uralkodni.

Kicsik zokogtak, bújtak anyjukba,
nők velőt tépően sikoltoztak,
légi kísérők csendre intettek,
de hiába, tovább rikoltoztak,

maszkok libegtek, úr volt a káosz,
azt hittem elveszünk, már nincs tovább…
Semmit se tudtam tenni, csak hagytam,
s üveges szemmel ültem pipogyán.

Nem pergett le előttem film, s semmi,
azonban szétterjedt a végtelen.
Most mindenki kiszolgáltatott volt,
s a rá kiszabott sorstól védtelen.

Élet, vagy halál? Mindenki helyett
Te kezedben van Uram, a döntés!
Nem és nem fogadom el a véget,
imádságom hittel fonom köréd!

Egy ima mindent megváltoztatna? –
Hiszem. Csodára lenne most szükség.
Nézd! Mindenki egyként imádkozik,
ordít a csönd, és nagy a feszültség…

Most mondd, mi történik? Emelkedik!
Ujjong nő, gyerek, férfi, – boldogok.
Orcákról megannyi könny hömpölyög,
én is megkönnyebbülten zokogok.

Megérkeztünk. – Kint pihen a tenger,
cirógatja a békés napsugár.
Keblére öleli a pálmákat
a parton, mily álomszép, s oly sudár!

Lenyűgöző édenkert vigasztal,
balzsammal gyógyítja sebzett szívem,
ragyogó aromája, varázsa,
egy álomszép országba repített.