Néma kiáltás
hallatszik a mélyből,
lelkem kopogtat
a sötétségből.
Szellem teste
megremeg a szenvedéstől.
nem szabadulhat
testem börtönéből.
Fogva tartja őt
bűneim lánca,
mit elold majd végül
a Halál tánca.
Számára mindaddig
nincs semmi enyhülés,
csak halk sóhajokat szül
a belső rettegés.
Mikor az utolsó sóhaj is
elhagyja ajkaim,
s fáradtan lecsukom
könnyező szemeim,
elengedem végleg
lelkem Szellemét,
mely örökre elhagyja
testem börtönét.
5 hozzászólás
Szia Aniszirk!
Tetszik a versed, főleg a láncos rész! 😉 Szerintem tök ügyi vagy! (Nem mintha nagy szakértő lennék… Na, de a jó alkotásokat felismerem!!! 😀 )
Csak így tovább!
Köszi a véleményedet, és ha már ilyen kedves kritikát kaptam tőled kíváncsi lennék tetszik-e még más versem is, mert nem mindegyik ilyen “jó” az én meglátásom szerint. Üdv!
mindig is vonzott az ilyen téma, bár szerintem használhattál volna különlegesebb kifejezéseket, de a ritmusa jó.
Nola
Milyen különlegességekre gondolsz?
Gratulálok!
Nagyon szép!