A pokol tüzével nézek farkasszemet
Erőt gyűjtök, s mély
Lélegzetet veszek
Mielőtt úgy döntök
Hogy lángjai engem felemésszenek.
Bűnös vagyok, vétkeztem
Hazudtam, csaltam, aláztam
– de mindent megbántam –
S ki feloldozhatna engem
Nem teszi ezt meg nékem.
Gyóntam papnál
Voltam ördögnél, angyalnál
– feloldoztak –
De engem örökké kerget
a lelkiismeret.
Nézem a gyönyörű narancs színű lángokat
Nemsokára mindegyik engem nyalogat
Égetik a lángok forrón bőrömet
Lassan felemésztik fájó testemet.
Óriási a kín, a fizikai fájdalom
Ahogy a húsom ég, hamvad a csontom
De a bűnt, a fájdalmat, mit másnak okoztam
Nem emésztik a lángok, nem oldoznak.
Most sem jön Ő, mikor halálomon vagyok
Hogy megbocsásson nekem, megnyugodjon lelkem
Melyet egykoron Ő, olyan buzgón ápolt
Most hagyod, hogy elérjen a halálos Átkod.
2 hozzászólás
Drága Zsolti
Igen kemény, és önmarcangoló a versed, ami természetesen most is mint mindig, nagyon megfogott, és tetszett.Sajnos, egy kimondott szó, egy eltévesztett félre értett mozdulat, meggondolatlan tett, sokszor nem nyer bocsánatot.Ez iszonyú érzés.Tehetetlen, és megalázó.
Baráti ölelésem:Kriszti
Drága Krisztina!
Vannak olyan dolgok,amik soha nem nyernek bocsánatot.
Az önmarcangolást befejeztem! 🙂
Köszönöm Véleményedet!
Szeretettel,
Zsolt