Ablakszemek kacsintanak a sötétben,
A hold alig látszik a lámpafényben,
S rádöbbenek: múlnak fölöttem az ezredek…
Emlékszem rég, a tágas mező közepén
Holtakra miként vetült ezüst fény,
Táncát járta akkor sok, ki ma már öreg.
Bőrünket századok óta nem érhette fény,
Sírva kérleltük az eget, adjon napfelkeltét,
De az ösztön minduntalan megmentett…
Ki árthatna nekünk? Mi örökké élünk.
Véráztatta lelkünk sorvadt csonk csupán,
Hisz elsodródott rég az idők folyamán.
Végigcsordul a holdfény egy ezüst platánfán,
Alatta szerelmespár gyöngéd csókot vált…
Elfordítom fejem, már nem kap el a vágy,
Néha egy kevés is elég, hogy kitartsak soká.
Féltem őket, hisz tudom, mi vagyok.
Félek, mert erőmet magam sem tudom.
S ahogy lassan a föléjük lebbenek,
Halkan kacsintanak rám sárga ablakszemek.
Látom magam alatt az évezredeket…