Halkuló

Kedves, az ajtót halkan csukd be
magad után, ha kérhetem,
kattanjon zár a fáradt csöndre,
feszültség, örlő félelem,
üljenek el,
akár a jel
amit felszív a végtelen.

Ahogy a lépted távolt koppan
felfénylenek emlékeim,
keramit, sárga fényben ott van
egy térdarabban, szélein
kerék zörög,
a dal örök
akár a kő, s a sárga szín,

lépcsők, korlátok, ringó léptek,
csészék, szavak, és tejhabok,
platánlevélben napfény, lélek,
ahogy ránézek felragyog,
itt vannak mind
emlékeink
hallgatnak. Belül hallgatok.

Hideg lett, látod, hosszú a tél,
kihunyó szikra, hűlt parázs
dermeszt mosolyba, tavaszt mesél,
hazug tavaszt egy dobbanás…
Nem fér velem
az értelem.
Csak szívem van. És semmi más.