Halottaink

Ködös félhomály ül egésznap
a szürkébe öltözött fázós tájon,
varjak hada egyre csak károg.
Mély szomorúsága természetnek
rátelepszik amúgy is fájó szívemre,
kik elmentek, elmémben mindig élnek.

Kezemmel végigsimítok hideg
márványtakarót, mely fedi örökre
szeretteim, édes arcokra emlékezem.
Gyertya apró lángja meg-megrebben,
mintha túlvilágról ők köszönnének
nekem vissza a régi szeretettel.

Ölelésébe zár a fekete, tág szomorúság,
nyílik vadvirágnak szívem koszorúján,
fojtogató gyémánt nyakék lesz belőle,
s csak hordom, – akár ünnep, akár hétköznap
virrad rám, hisz ez csak élők dísze lehet…
hordom, még anyaföld magába nem temet.