Halottak napja elé

Halottak napja elé

Halottak napján, Mama, megyek hozzád,
és sírni fogok megint, jól tudom;
ott állok majd a fejfád mögött szótlan,
hosszan mélázva nehéz sorsodon.

Öt se voltál, a Papát elvesztetted,
szíve szakadt egy roppant súly alatt,
két bátyád és te félárván maradtál,
a nagyira az özvegység szakadt.

Fölcseperedtél, férjhez mentél, szültél,
egy életen át tetted, amit kell,
a szereteted meghálálhatatlan,
nem pótolható többé semmivel.

Julianna! Oly lágyan zsong fülemben,
fennkölt e név, királynői, nemes,
királynő voltál egy szegény családban,
anyai Nobel-díjra érdemes.

Oly tapintatos voltál, hinni vélem,
megkímélted a születésnapom,
egy nappal előbb köszöntél el végleg,
ma sem hiszem el, mert nem akarom.

Előttem fénykép, ránctalan a bőröd,
rám nézel, hívsz, „egyetlen kisfiam”,
majd nagyítód az újság fölé tartod,
s műtött szemed a sorokon rohan.

Ha száz leszek, én is kapok virágot?
a polgármester engem is köszönt?
Kérdezted mindig… Mama, még odébb van!
még nem döntöttek erről – odafönt…

Száz nem jött össze, de kilencvenhatnál
még mosolyogva fogtad a kezem,
de megszólalnod nem sikerült többé,
nekem meg nincsen hangfelvételem.

Három hét múlva hajnalban riasztott
a telefon, a régen rettegett,
mondták, az éjjel csendben elaludtál,
menjek, búcsúzzak el, amíg lehet.

Lezárt szemekkel, felkötözött állal,
tested a kedvenc ágyon nyugodott,
könnyem kicsordult, fel sem tudtam fogni,
csak csókoltam a kihűlt homlokod.

Most ott pihensz, a néma temetőben,
neked dalol az angyalok kara;
a képed nézem, szemem már homályos,
nyugodj békében, drága jó Mama!