Hangulat

Csillagról csillagra suhan át az este,
az éj a hajnalnak mutatja a hátát,
függeszkedik a nap elnehezült teste,
a világ egy újabb fáradt napra vált át.

Rezeg a teremtés sokmilliárd húrja,
vízterhesen feszül felhőváll a vállnak,
a por gyermeke szemét az égbe fúrja,
a menny kapui előtt sárkányok állnak.

Jobb környékre költözött a fenti szomszéd,
a cuccait itt hagyta, az ég lakatlan,
várom, hogy a kedvem milyen csapást hoz még,
az álmaim láncain hetvenhét lakat van.

A bánat itt hentereg éjsötét sálban,
ami él, annak már élni sincsen kedve,
idebent fekete csend, odakint sár van,
hízik az árnyékom fölém terpeszkedve.

Könnyű papírhajó, emlékekkel zsúfolt,
vágyak giccsesek, olcsók, egy-két szó banális,
sután elmázolt könnycsepp, ing nyakán rúzsfolt,
csinálhatok bármit, végcél a kanális.

Felébred egy angyal, szétnyitja a szárnyát,
széllel jár, mosolyog, lemossa a szennyet,
elindul, hogy megkeresse, akik várják,
kedvesen hagyja, hogy én is vele menjek.