Hangulatok

***

Alkonyodik, nyúlnak az árnyak.
Sűrű vörös fény szívja a házak,
s terek színét.
Nyúlik a forma, szín, és árnyék.
A sarkon a jegenye egy kicsit áll még,
majd feloldja őt is az éj

***

Ahogy kúszik az éjben
a körtefa árnya,
a régi meszelt falat
lassan végigjárva,
úgy múlik csendben az élet.
S a házban már csak egy öreg ébred,
rácsodálkozva a napra, s nem tudja,
nem csak álmodja-e ezt már…
amint lassan összefolyik minden,
egy nagy – nagy örök álomba.

***

Néha a sokaságból
egy tekintet oly ismerős.
Mintha régen, nagyon régen,
archaikus messzeségben,
már gyűlöltem,
vagy szerettem volna őt.

***

Lehet, hogy nincs is tél,
ma meg holnap,
és a plakát /oly nagy/
mögött örök nyár hömpölyög,
szerelem hempereg,
s a naplemente békítő fényében
nyugovóra térnek a végső emberek…