Oly régóta keresem a kulcsot,
hogy azt sem tudom már,
hol van a lakat.
De érzem a súlyát minden pillanat,
s míg az óra a falon ketyeg,
úgy tűnik, hogy a percek láncszemek.
<><><><><><><><><><><><><><><><><><>
Két utat látok magam előtt:
az első, mintha már végig is mentem volna rajta,
és érzem a húsomon, mélyen belém vájt karma.
A másik ködbe vész, s rálépni nagyon félek,
mégis azt súgja szívem, ott várna rám az élet…
4 hozzászólás
Kalina, alapjaiban tetszik mindkettő, de ha nem baj, lenne két megjegyzésem:
"De érzem a súlyát minden pillanat," Itt valami hiányt érzek. Vagy pillanatnak, vagy: de érzem, súlyos minden pillanat.
Érzésem szerint, vagy úgy használjuk azt a két szót, hogy: első, második, vagy úgy, hogy egyik, másik. Nekem kicsit fura az első, másik használata.
A két gondolat viszont egészen kiváló!!
Kedves Szusi!
Teljesen igazad van mindkét észrevételeddel, pont ezeken a részeken törtem a fejemet farigcsálás közben, de a ritmus kedvéért beáldoztam a nyelvtant! 🙂
Köszönöm, hogy itt jártál!
Kedves Kalina!
A második verseddel tudok azonosulni. Az kifejezetten tetszett, és nagyon igaznak is vélem. Üdv. Szilvi
Kedves Angyalka!
Köszönöm a hozzászólást, nézz be hozzám máskor is!
Üdv: Kalina