Aprócska kis hullám volt,
mégis megingott a hajó.
Persze ő csak féllábra támaszkodott
mert féllábbal a levegőben járt –
örökösen.
Félkeze pedig
hiába szorongatta a kötelet,
megcsúszott – felszakadt tenyerén a bőr,
de hát ez ilyenkor mellékes.
Ráadásul az a szemét napsugár is
beakadt blúzába. Nagyot rántott rajta
de nem szakadt el sem a blúz
sem a sugár
ő viszont bepottyant a vízbe.
Kellemes volt a víz,
épp úszásra való – bizonyíték:
boldogan úszkáló halak.
Persze ő nem tudott úszni.
Elfelejtett ijedtében vagy meg sem tanult soha.
Mellékes.
Mire ráeszméltek, hogy nincs
már rég nem volt. Nemcsak a hajón
de látótávolságon belül sem.
Ő pedig, hirtelen lett (lélek)búvár – mint mi, mindannyian –
és tapasztalatlan úszó (nem kevés:
nulla tapasztalat)
alámerült a tengernek poklába.
Nem tudták pontosan hol keressék,
elkezdték hát a hajón.
Hiába, hisz ott nyoma sem volt –
kivéve persze az a véletlenül ottmaradt
ujjlenyomat a poháron miből
múlt este még olcsó borát itta,
amit a pincér nem sietett elmosni mert hát
ő is csak bagóért dolgozik.
Hiába keresték tehát a hajón, nem volt,
mint tudjuk – ők még nem tudták,
de ők is rájöttek hamar.
A tengeren sem találták,
nagyon nem is bíztak benne.
A pokolba pedig – hiába kerestek önkéntest –
senki sem sietett utánamenni.
De harmadnapra (mint egykoron,
régen – véletlen egybeesés,
nehogy azt higgyék: csoda!)
előbukkant újra.
Meg volt már halva.
Megjegyzés: Kísérlet-˝vers˝ a feltámadhatatlanságról. Újjáköltve.