Háromra

Háromra ugrom…
Fogd azt a kötelet! Feszesen!
Az emlék markolja így a múltat,
és nem ereszti, ha fáj is.
Minden a múltba menekül előlünk,
s mi árván lógunk a semmi-ormokon,
kapaszkodunk egy visszhangba,
s azt képzeljük, hogyha megcsúsznánk,
zuhanás közben úgyis
megtanulunk repülni.
Háromra ugrom…
Hajtsd odébb azt a felhőt,
mondd neki, hogy ne most énekeljen.
Itt lázas munka folyik –
vérszagot őriznek a csipkés sziklák,
a porladó kövek, a moha.
A lélek illata ez, az életé.
Ami pedig csak
a halálban mutatkozik.
Alvad, mint az emlék,
amely képpé merevül,
majd mind halványabb lesz,
s végül egyszer el is tűnik
a hósipkás messzeségben.
Háromra ugrom…
De még előtte…
fogod azt a kötelet?
Még előtte hadd gondoljam át:
mi is van odalent,
s miért mászom én a semmi-ormokat.
Már most emlék vagyok?
Alvadó emlék, árnyék a köveken?
A kövekben a múltat markolom.
Forró mind,
de ez csak a Nap heve rajtuk.
Nem sírnak, nem nevetnek,
nem válaszolnak.
Nem is kíváncsiak.
Háromra ugrom…
Jól megvetetted a lábad?
A szél ma nem süvít,
a riadt pillanatok mind
egymásnak ütköznek a csöndben,
s mire körülnézek,
valaki hármat kiált.
Nem volt egy,
és nem volt kettő,
a kötél sem feszes,
csúszós a moha…
de talán megtanulhatok repülni
a zuhanó időben,
ahol nincs kötél,
mégsem szakad el,
és én mondhatom ki utoljára,
hogy háromra ugrom.