Szőke lombkoronákat borzol a szél. Vörhenyes, porhanyós földön fut a keskeny ösvény. Földönfutó az elveszett tájon. Egymást ölelik a fák, a bokrok. Tán ezer év múlva is vinne még a lábam, bekötött szemmel is vinne a szívem a zsombékok és mohapázsitok között, málló köveken, zsenge fűsuhanásban és rőzsezörejben a Rét felé. Nem tudom, elfeledem-e valaha is…
Száraz tűlevél savasítja a földet, s tobozok zizzennek olykor lábam alatt, de gyengéden elhajtva néhány nyújtózó ágat, fodrozó tavacska mellett hirtelen elfogy a tölgyi sorfal, oldalazva félreállnak a fácskák, és talpamat megérinti a Rét. Pázsitszőnyeg gördül előttem, néha vadvirágok futnak a fű között. Ösvénytelen végtelen tengere a Zöldnek, az ébredő fűszálak simogatják a léptem, táncot lejtve az alkonyati fuvallatban.
És a Rét közepén ott magasodik, sudáran, délcegen, méltósággal. Odaszaladok hozzá, az égbe meredő gyönyörű fához, ő vállára kap, én átölelem vastag törzsét… Akkor még átértem. Ő volt a legnagyobb fa ott a Rét közepén, titkos Rétem titka és éke, vadvirágos rónám legnagyobbika. Rejtve világtól, gonosztól, mástól, úgy elrejtve, hogy mindenki látta, de szeretni és csodálni – rajtam kívül – senki sem szerette és csodálta. És hiába tudta ezt a Hársfa…
Éjszakákat feküdtem tövében, levelei közt fel-felgyúltak a csillagok, déli napsütéstől óvott ölével, és délutánokon át hallgatott. Elmondtam mindenem Neki, mi boldogított, s mi fájt, együtt nevettünk és együtt repültük a Fél Világot képzeletben át. Hozzá mentem, ha lelkem nem hagyott nyugodni zaklató tücsökzenéjű hajnalon, együtt dúdoltunk, ringató meséket, elbóbiskolva a dallamon. Haldoklani is oda jártam a néma, vastag törzsű Hárs alá, Ő csak hallgatott búsan, szomorú, lehunyt tekintettel; visszhangzott az est a hűvösségtől és szavaim után.
Hiába fontam karjaimmal rücskös törzsét kérve át, haldokló, kemény szép kérge rostját lelkem csak ritkán törte át, de néha-néha megpuhult a holt háncs, megnyílt nekem és beengedett, majd nyögve-fájva visszazárult ismét, és megkönnyebbült, hogy pihenhetett.
Meséltem Neki a Réten túli tájról, csillagokról és fehér törzsű fákról, barlangról, gyökérről, virágról, és a szívem mélyéről, de csak hallgatott. Ki tudja, hitte-e, s hogy mennyit értett… De bólogatott. Olyan mások vagyunk Ő meg én, mégis folyton Hozzá vágytam és szaladtam, mindenemmé nőtt a néhai fácska, lombja az eget is kitakarta. Nyughatatlan nyári esteket bódító-igéző hársillatban úszva éltem túl és át, annyira szerettem, megkötöztem szaglászó szívemmel Hársomat és édes illatát. De illatodat örökre szívembe zártam, bárhol cikázik újra rajtam át, zuhanó szemhéjjal megremegek, érzem, érzem a rücskös kezet, a finom barázdás barna kérgű arcot, az égbe magasodó sudár törzsű fát…
Kértem Tőle, folyton kértem Őt, kergetőzzünk, számoljunk felhőket, mezei virágból csokrot szedni kértem, s csak susogott semmit sejtetőn. Kézen fogva vágytam szállni véle végtelen mezőkön, tavakon át, megmutatni a világomat néki, és a Világot együtt élni át. Ekkor dördült fel szálkátlan basszusként és hasított szálkaként szívembe: hogy repülne ő velem világgá, hisz itt marasztalja gyökere.
– Mit érzel? – leheltem alig hallhatóan a Hársfa felé, fejem a szívén fülelve. Másodpercekig remeg a csend. Lüktet a szív.
– Hideg van. – lüktet tovább békével, harmóniával, s én hiába vágyom, csak kérgébe fúrhatom fejem, és szememből kibomló kongó mardosásban lepereg lelkem a kérgen a porba, és megnedvesíti a szomjazó földet.
Hadd legyek hát fa akkor én is! – szakad fel belőlem a tépő vágy – De nem lehet! Nem tudnék börtönben élni – visszhangzó, vastag kéregszarkofág, láncoló, mélybe szántó vaskos gyökerek, mereven bámuló mozdulatlanság – én fába zárva nem élhetek! És Te se jöhetsz velem, és Te se rejtesz el… – lombkoronás főjét meghajtja a Fa, és egyedül maradtam akkor éjszaka.
Mint az őrült, rohanok a hegyre az egykori ösvény kanyarulatán, nincs egy cserje, csak kő, por, égő sziklaszirt, döbbenet ül a táj arculatán. Rettegve-suttogva rezzen szét az erdő, utamból ugranak a fák: keresem a dús Rét vadvirágait és középen a Hársfák legnagyobbikát, de jaj! elszáradt minden, kórok közt homokos ingovány, az egykori legelő helyén csikorgó, perzselt sivatag áll, és középen, a semmivé vált minden közepén, ahol egykor Ő magasodott, semmi sincs, porszem se, kóró se, lelkem az űrtől úgy sajog… Sajog, csak sajog, nézi lázban a rémálmos dögtemető közepén a teret, ahol a legnagyobb fa állt – és egyedül maradtam én.
6 hozzászólás
Próza…talán.Vers semmiképp.
szerintem pedig költemény… Talán csak nem versformában.
Kedves Dávid!
Csodálatos, igazi prózaverset írtál Olyan, mint a leírása: "A prózavers olyan költői szöveg, amelynek a formája próza (lapszéltől lapszélig terjedő tördelésű), de nagyfokú költői intenzitás jellemzi. – Olyan magasztosabb hangvételű próza a prózavers (vagy más néven verses próza; a kettő ugyanaz). Azért inkább vers, mert költői képek vannak benne, de sem rím, sem ritmus nem jellemzi.”
Talán az benne a különös, hogy én eddig ilyen hosszú prózaverset nem olvastam. De ez Tőled ráadás, mivel tele van gyönyörű kötői kifejezésekkel, és képekkel. A meséje is csodálatosan megható. Én majdnem megkönnyeztem a hársfa pusztulását. Szerintem erre még az ötös értékelés is kevés, talán ha lenne, én római ötössel honorálnám! De sajnos, ez nem sokat javít az igazságtalanul előbb kiosztott 1-es értékelésen!
Üdvözlettel: Kata
Kedves Gyogyó!
Mivel emberek vagyunk, tévedhetünk.
Én sem régen értesültem arról, mit takar a prózavers fogalma! Egy kedves írótársunk küldte el nekem levélben, amit most ide is föltettem.
Ezért arra kérem, tegye valahogy jóvá az előbbi téves értékelését. Ráadásul újonnan belépett kub-társunkról van szó, s amit neki írt, az igazságtalan még akkor is, ha valóban az illető nem jól jelölte meg az írása helyét. De pontosan jó helyre tette, mivel nem olyan régen nyitottak egy ilyen helyet a versek között!!!
Ugyanis az egésznek a tartalma különlegesen szórakoztató, hibátlan és nagyon olvasmányos, tehát még úgy is igazságtalan lenne, ha az 1-est jelölné meg, ha nem jó helyre tették volna.
Kata
Kedves Kata!
Köszönöm a védelmet és a véleményt! 🙂
Esetleg még annyit hozzátennék, hogy szerintem vannak benne rímek, sőt ritmus is, igen erőteljesen, a tartalomhoz igazodva, egyre gyorsabb lüktetéssel, majd a tetőpont utáni tartalmi törést kifejezve a ritmus is megtorpan egy pillanatra, majd lelassul és elhalkul… A legtöbb sorban pedig belső rímek is bujkálnak, de az eleje – ami prózának indul és a ritmussal folyik át verssé -, valamint a változó hosszúságú sorok miatt mégsem tördeltem verssé… Mindenesetre különleges műfaj, de hűen adja vissza a különleges tartalmat.
Dávid
Kedves Dávid!
A leírásban olvasható az, hogy …"de sem rím, sem ritmus nem jellemzi"… Én nem kifoásoltam, sőt, azért tettem hozzá, hogy ebben az alkotásban ráadás, hogy tele van gyönyörű kötői kifejezésekkel és képekkel. A rím is ráadás számunkra, akik olvassuk. Tehát akkor sem lenne csupán sima prózai mű, ha nem lenne olyan ritmusa és szép rímjei.
Sokunk találkozik versírás közben azzal, hogy nem tudja minden olyan gondolatát megszámlált szótagokba vagy sorokba foglalni, s ezért határoz úgy, hogy vagy a nyugati divat szerinti szabadverset, vagy pedig a prózaverformát választja, ahol nem kell lefaragni a gondolatait.
Kata