Hárs

Szőke lombkoronákat borzol a szél. Vörhenyes, porhanyós földön fut a keskeny ösvény. Földönfutó az elveszett tájon. Egymást ölelik a fák, a bokrok. Tán ezer év múlva is vinne még a lábam, bekötött szemmel is vinne a szívem a zsombékok és mohapázsitok között, málló köveken, zsenge fűsuhanásban és rőzsezörejben a Rét felé. Nem tudom, elfeledem-e valaha is…

Száraz tűlevél savasítja a földet, s tobozok zizzennek olykor lábam alatt, de gyengéden elhajtva néhány nyújtózó ágat, fodrozó tavacska mellett hirtelen elfogy a tölgyi sorfal, oldalazva félreállnak a fácskák, és talpamat megérinti a Rét. Pázsitszőnyeg gördül előttem, néha vadvirágok futnak a fű között. Ösvénytelen végtelen tengere a Zöldnek, az ébredő fűszálak simogatják a léptem, táncot lejtve az alkonyati fuvallatban.

És a Rét közepén ott magasodik, sudáran, délcegen, méltósággal. Odaszaladok hozzá, az égbe meredő gyönyörű fához, ő vállára kap, én átölelem vastag törzsét… Akkor még átértem. Ő volt a legnagyobb fa ott a Rét közepén, titkos Rétem titka és éke, vadvirágos rónám legnagyobbika. Rejtve világtól, gonosztól, mástól, úgy elrejtve, hogy mindenki látta, de szeretni és csodálni – rajtam kívül – senki sem szerette és csodálta. És hiába tudta ezt a Hársfa…

Éjszakákat feküdtem tövében, levelei közt fel-felgyúltak a csillagok, déli napsütéstől óvott ölével, és délutánokon át hallgatott. Elmondtam mindenem Neki, mi boldogított, s mi fájt, együtt nevettünk és együtt repültük a Fél Világot képzeletben át. Hozzá mentem, ha lelkem nem hagyott nyugodni zaklató tücsökzenéjű hajnalon, együtt dúdoltunk, ringató meséket, elbóbiskolva a dallamon. Haldoklani is oda jártam a néma, vastag törzsű Hárs alá, Ő csak hallgatott búsan, szomorú, lehunyt tekintettel; visszhangzott az est a hűvösségtől és szavaim után.

Hiába fontam karjaimmal rücskös törzsét kérve át, haldokló, kemény szép kérge rostját lelkem csak ritkán törte át, de néha-néha megpuhult a holt háncs, megnyílt nekem és beengedett, majd nyögve-fájva visszazárult ismét, és megkönnyebbült, hogy pihenhetett.

Meséltem Neki a Réten túli tájról, csillagokról és fehér törzsű fákról, barlangról, gyökérről, virágról, és a szívem mélyéről, de csak hallgatott. Ki tudja, hitte-e, s hogy mennyit értett… De bólogatott. Olyan mások vagyunk Ő meg én, mégis folyton Hozzá vágytam és szaladtam, mindenemmé nőtt a néhai fácska, lombja az eget is kitakarta. Nyughatatlan nyári esteket bódító-igéző hársillatban úszva éltem túl és át, annyira szerettem, megkötöztem szaglászó szívemmel Hársomat és édes illatát. De illatodat örökre szívembe zártam, bárhol cikázik újra rajtam át, zuhanó szemhéjjal megremegek, érzem, érzem a rücskös kezet, a finom barázdás barna kérgű arcot, az égbe magasodó sudár törzsű fát…

Kértem Tőle, folyton kértem Őt, kergetőzzünk, számoljunk felhőket, mezei virágból csokrot szedni kértem, s csak susogott semmit sejtetőn. Kézen fogva vágytam szállni véle végtelen mezőkön, tavakon át, megmutatni a világomat néki, és a Világot együtt élni át. Ekkor dördült fel szálkátlan basszusként és hasított szálkaként szívembe: hogy repülne ő velem világgá, hisz itt marasztalja gyökere.

– Mit érzel? – leheltem alig hallhatóan a Hársfa felé, fejem a szívén fülelve. Másodpercekig remeg a csend. Lüktet a szív.

– Hideg van. – lüktet tovább békével, harmóniával, s én hiába vágyom, csak kérgébe fúrhatom fejem, és szememből kibomló kongó mardosásban lepereg lelkem a kérgen a porba, és megnedvesíti a szomjazó földet.

Hadd legyek hát fa akkor én is! – szakad fel belőlem a tépő vágy – De nem lehet! Nem tudnék börtönben élni – visszhangzó, vastag kéregszarkofág, láncoló, mélybe szántó vaskos gyökerek, mereven bámuló mozdulatlanság – én fába zárva nem élhetek! És Te se jöhetsz velem, és Te se rejtesz el… – lombkoronás főjét meghajtja a Fa, és egyedül maradtam akkor éjszaka.

Mint az őrült, rohanok a hegyre az egykori ösvény kanyarulatán, nincs egy cserje, csak kő, por, égő sziklaszirt, döbbenet ül a táj arculatán. Rettegve-suttogva rezzen szét az erdő, utamból ugranak a fák: keresem a dús Rét vadvirágait és középen a Hársfák legnagyobbikát, de jaj! elszáradt minden, kórok közt homokos ingovány, az egykori legelő helyén csikorgó, perzselt sivatag áll, és középen, a semmivé vált minden közepén, ahol egykor Ő magasodott, semmi sincs, porszem se, kóró se, lelkem az űrtől úgy sajog… Sajog, csak sajog, nézi lázban a rémálmos dögtemető közepén a teret, ahol a legnagyobb fa állt – és egyedül maradtam én.