Hát ennyi volt.
Egykor ölelő karod mint akasztásra
készített kötél lóg,
öntudatlan záruló ujjaid a hurok,
menj el, azt mondod.
A szemed holdját vesztett bolygó,
törött nyakú szerelmünk vergődik
halála biztos tudatában előtted
a kihűlt szenvedély döglegyeitől borítva,
s mikor meghal,
te közönyösen rúgod félre utadból,
míg két szemem új mutatványt tanul,
ólom könnyem befelé csordul,
borzalmas maszk mögé
rejtett arcodba nevetek,
mert erőm nagy.
nem én leszek áldozat,
hanem te vagy.
11 hozzászólás
Kedves Boszika!
Huhh, csak ennyit tudok írni! Nagyon-nagyon jól sikerült versed, kár, hogy amire alapul az igen szomorú és keserű tény lehetett. Erős a mondandó, a versben egyre fokozódik a fájdalom, amit rémes képekkel írsz körül. Jó a csattanó és a cím is találó.
Üdvözlettel: Szilvi
köszönöm Szilvikém!
szeretettel. Erika
Szia!
Nagyon tetszett a vers. Sokszor van úgy, hogy a valódi vesztes nem az, aki első pillanatra annak látszik!
Nagyon jól megfogalmaztad a lényeget! 🙂
Grat. Gyömbér
köszönöm, kedves vagy Gyömbér!
Kedves Boszika!
Tetszik a versed. Különösen az utolsó pár sor. Ütős.
Ági
köszönöm Ági! :))
Kedves Boszika!
Igazán remek vers.
A képeid szomorúak, de csoda szépek.
Tetszett a versed.
Üdv: harcsa
köszönöm harcsa! 🙂
Nagy ez a versed Boszi!!! Gratulálok !
Szeretettel:Selanne
köszönöm Selamme!
szeretettel. boszi
Kedves Boszika, – sajnos az érzelmek változnak, s a szerelmek sem tartank örökké, s hiába minden, akkor is marad belőle valami szomorúság, ha tudomásul vesszük olyan józanul, ahogyn tetted, s olyan határozottan. Nagyon fontos tudni, hogy ki tud belőle – nem áldozatként – kijutni.
Jó a versed, tetszett!
Szeretettel: Kata