Hátrahagyva

Kicsit pihent, és óriást nyújtózott,
csontjai ropogtak, apró virtuózok,
testtartó válaszok a gravitációra.
Milyen nap van ma? No és hány óra?

A teste itt van, hangosan szólt: Itt vagyok!
Hangja kongott, a levegőben megfagyott,
mély volt a csönd, és rezdületlen
a városban, az utcán, s az épületben.

Csap nem csöpög, az órák nem ketyegnek,
hallotta azt, mit máskor nem tehet meg,
hogy a vak falakban lassú, konok
mozgásban folynak az elektronok,

ha megmozdul, fordul, vagy csak leül,
a levegő hasad, izzik, hevül,
– sejteni vélte a világ végét.
Kimerevedett, akár egy fénykép.

S akkor rádöbbent: ez nem a halál!
Ő száguld megfékezhetetlen, s az élet áll,
megkapta, amiért folyvást reszketett,
a végeérhetetlen perceket.

Így tűnt el életemből egy délutáni
szunyókálásból, s visszavárni
ma sem felejtem. Szívemben maradt.
Mit napokban él meg, nekem pillanat,

ha nagynéha odaül asztalához
nem marad utána, csak a káosz,
és papírra éget egy mondatot:
Itt voltam, láttalak. Rohanok.