harcok már nincsenek
a fáradt nomád hazatér
aléltan lebeg
simogatásaid tengerén
a Végtelent hajszolta
oly sok vándorút során
és itt találta meg
szemed szelíd sugarán
mennyi küzdelmet vívott
mennyi vad csata ölte a lelkét
és kezed érintése vette le róla
sorsa minden terhét
szavakat kiáltott és várta
hogy a Világ megértse
most hallgat
és felcsendül az összhang zenéje
milliók lelkét akarta
egykor felemelni
most boldog
ha egyetlen-eggyel megteheti
könnye csak titokban hullott
senki ne lássa
pedig minden könnycsepp
a tisztaság forrása
honnan jött nem emlékszik
hová tartott nem számít már
most érkezett meg
test és lélek hazatalált
fejét öledbe hajtja
és valóságot álmodik
ha felébred
talán élni kezdi legigazabb álmait
2 hozzászólás
Nagyon szép vers. A története különösen tetszik!
Szép napokat kívánok!
Szervusz Doreen!
Sokat szerepel nálam a vándorló, magányos nomád. Hitem szerínt az őseim a pusztában vándorló kunok voltak…
Több verseben és több prózában is olvashatsz róla, a gondolatairól…
Szeretettel: koma
Honlapom: http://www.verselo.gportal.hu