Hazudd csak, hogy én lakom
a legbelső szobádban,
képem kopott a falon,
oltárodon én álltam.
Ma már dohos szél szalad
a megszentelt ágyamon,
fagytól félnek a falak,
nincs benned hű otthonom.
Száraz tulipánszirmok
közt énekelsz egymagad,
kong sok emlék, mi itt volt,
de most már el nem ragad.
Fesd át másnak a falad,
még emléked se legyek,
s ha léptemben más halad,
tudd: a fal majd megremeg.
10 hozzászólás
Érdekes vers. Keserűséget és dühöt érezni szavaidban.
Remélem azért már minden rendben van!:)
Gratula!
Barátsággal:Zsolti
Kedves Zsolti! Igen, már elmúltak az indulataim és a kedvem is okés. 🙂 És Ő sem haragudott meg érte. 🙂 Köszönöm, hogy itt jártál. Szeretettel: Andika
Szép hasonlatok, képek keretezik keserűséged.
Gratulálok: oroszlán
Kedves Oroszlán! Köszönöm kedves szavaid, örülök, hogy át tudtam adni az érzést. Szeretettel: Andika
Andika! Vívódást érzek és csalódást, lehet rosszul. Szebbet! Attila
Kedves Attila! Dehogy érzed rosszul, tökéletes. De tudod, minden elmúlik egyszer. Már az érzés is… 🙂 Köszönöm, hogy itt jártál. Szeretettel: Andika
Ahh, szép képek, ritmusos, a fájdalmas érzések ellenére, bár lehet benne cseppnyi megkönnyebbülés, bár az utolsó versszaknál zavarba jöttem: könnyed feloldozás, vagy sugalmazás…szóval nem tudom
üdv: Cal
Kedves Cagliostro! Köszönöm, hogy olvastad. Talán néha jó lenne szabadulni ettől a csodaszép, ám hatalmas felelősséggel járó kapcsolattól. De ezt méregből írtam és azóta, hála a jó égnek, minden rendben. 🙂 Néha dilis vagyok, kérem 😀 Szeretettel: Andika
Teljesen átjön a sértett haragod – legalábbis ezt érzem; és, hogy egy kis féltékenység is belevegyül, különösen, ha az utolsó versszakot olvasom. Nekem élmény volt a versed, kedves Andika.
Szeretettel: Klári
Kedves Klári! Nagyon köszönöm a kedves szavaid, örülök, hogy ennyire tetszett. Szeretettel: Andika