Hazug

Hiába hív a hajnal, ha nem kel fel a nap,
hiába jön a dél, ha a sötét beléd harap,
hiába szárnyal ezer szó és szivárvány-ige,
ha csak a bosszú, ami eljön ide.

Amikor elmúlsz, bús a tél s konok,
apróra zúznak mámoros fagyok,
aztán összetörik a valót zsongató dal,
ahogy nem tudod, a lét mit akar.

Nevettél egykor, most csak könnyezel,
napot hívsz ha bennem már nem hiszel,
nálad hiú a szó s a szív konok,
neked daloltak egykor a dalnokok.

Neked, mondd, az élet mit hisz el;
nincs mi benned a jó felé terel,
ne várj árnyékot napsugár alatt,
noha benned csak árny, mi fakad.

Aztán elmúlsz, elsöpör az ősz,
azt reméled, tavasszal még kinősz,
arról álmodsz, hogy ne tűnj újra el:
akkor bennem miért nem hiszel?