Bűn, hogy emlékedbe kapaszkodok,
bár lenne nap, míg nem rád gondolok.
Elveszett remények, halott álmok,
még ma is tőlük fulladok.
Hinni az ígéretben,
elveszni a végtelenben,
álmomban még hozzád fordulok,
félek többé sosem ragyogok.
Hazug szavaknak köszönni a legigazabb érzést,
tudtam, ez nem lehet tévedés.
Legnagyobb álmom romba dőlt,
a felismerés döfött belém tőrt.
Szédültem, s könnyekre eszméltem hirtelen,
tévesen éreztem nem lennél nélkülem,
szobámban megszűnt a levegő,
kezem ma is ettől remegő.
Legmélyebb sebet vájtad,
szívemet örökre bezártad,
más is érezte csókodat,
ma is elfojtja hangomat.
Csak sodort az élet,
hittem veled sosem félek,
de megláttam ördögi arcodat,
s feladtam érted végtelen harcomat.
Veled ért mennyből törő napfény,
megérintett, miért egy ember él,
a perceim rólad szóltak,
ereim érted dobbantak.
Hosszú évek teltek, te megérkeztél,
s minden emléket sajátoddá tettél,
vártam rád legmélyebb reménnyel,
s nem számoltam olcsó meséddel.
Minden nap túlélek újabb napot,
fájdalmam pusztítja hazug hangod,
emléked csak egyre törlődik,
s szívem tört szerelemmel töltődik.
Talán egy nap semmivé leszel,
már nem érdekel mit teszel,
pokoli szerelmed felváltja egy égi,
s majd megtanulok nélküled élni.
Halványodó emléked nem tűr meg haragot,
szívedben míg élsz megbánva maradok,
tiéd a nagyobb büntetés,
én boldog leszek, neked üldözés.
Torkom még szorítja emlékedet,
de napfény éleszti reményemet,
most örökké el kell, hogy engedjelek,
csalódásommal együtt eltemesselek.
1 hozzászólás
Szia!
Megindító vers. A széttört szerelem képe. Gratulálok hozzá!
Üdv: Mishu