Mélyet lélegeznek belőlem az álmok.
Nevetnek mozdulatom szunnyadásán, akik
Azt hiszik, hogy haza nem találok.
Hisz’ kik tudják, hogy az otthon rég Te vagy,
Két zöld szemed az ablaka a háznak.
Mosolyod virága hófúvásban sem fagy,
Ujjaid között könnyeim se fáznak.
Szunnyad a mozdulat, mégis gondolatban
Bennem nyugszol s benned nyugszom én.
Hallgatom a csendet, s Te szólsz benne halkan,
S nem tudom, hogy merre jár a talpam:
Tiszta, mély völgyben, vagy hegynek tetején?
6 hozzászólás
Nagyon tetszik!
Gratulálok: Wolf
Keves Miléna!
Gratulálok, azt hiszem a ma olvasott verseim közül viszed a prímet.
Nagyon kerek, nagyon egybe van a mű. Szívem szerint agyon dicsérném, de nem tudnám hol kezdjek bele. Nagyon líraikus és költői. Könnyed, érzékeny és nőies. Írnék még sok szép jelzőt, de nem tetszem, inkább maximális gratulációm küldöm. 😀
Láttam adatlapodon, milyen termékeny vagy, az se semmi.
Gratulálok, továbbiakban is jó alkotás!
Üdv.: Metal Koala
Köszönöm. 🙂
Szia!
Szerencsére Attila nem sorolta fel az összes létező szép jelzőt:-)))
Én pedig azért nem folytatom, hogy a többieknek is maradjon valami, de egyet mindenképpen, őszintén érzelmes csoda ez a versed.
Üdv.
Nagyon szép! Olyan megnyugtató, olyan "minden rendben van"…
Grat. Gy.
Köszönöm. 🙂