Hektór siratása 1. /Andromakhé/

Sírjatok örök fények, Hektórt sírassátok,
ezüstinges uramat az Egy Halál ölén,
körbefutó homályába süllyed a bátor
vezér s holnaptalan árnyak gyűlnek köré.
Ha viráguszályában föltáncol a Tavasz
égi mezőkre s onnan hajol le az élet,
megújul a kör, s lét-reménységet oltalmaz,
miért Ő csupán az, ki soha fel nem ébred?
Szeretett férjem, derengő hajnali kékség
simító balzsama áldotta széppé nászunk,
s ma vérrel köszönt a Hajnal, gyűlölt, rab érzés,
mit rám hagy; bú a nőknek, míg könnyű az álmuk!
Lám, szép szavakkal ígérted, hogy visszatérsz hozzám,
s már csak holttestedre borulhatok zokogva,
kihűlt arcod,erős vérted isteni oltár
előtt fekszik láthatatlan styxi habokban.
Itt hagytál; fénylő úttól megfosztott Hold lettem,
és ha a görögök lebontják e falakat,
s az istenek kardja sem védelmez, kedvesem
ki fogja óvni asszonyod s kicsi fiadat?
Csöppnyi kezecskéje nem nyúlhat atyja felé,
ám anyja könnyei nem fürdethetik naggyá,
hogy bosszút álljon durván elvett életedért,
úgy félek, óh, hogy megölik őt is, mint apját!
Jól tudom, hogy a csillagleples isteneket,
nem szabad nekünk gyászban sem rossznak ítélni,
de mily hitvány képmás az, ki a hű szerelem
könnyű szárnyú láncait ily módon széttépi?
Ő nem lesz többé, mert a kósza nap sem örök,
bár Akhilleuszt Apollón átka verje meg,
nem hoz kínja csak fáklya-fényt, eltűnt az öröm,
a világ nem fogja feledni e szerelmet.
Sírjatok égő lángok, Hektórt sírassátok,
mert álma hoszabb lesz, mint múlandó percetek,
ha becsukódik elhalva mécsvilág-szátok
ti elszálltok könnyedén, mint szirti fellegek…