Henry Van Dyke: Egy gyermek a kertben

A CHILD IN THE GARDEN

When to the garden of untroubled thought
I came of late, and saw the open door,
And wished again to enter, and explore
The sweet, wild ways with stainless bloom inwrought,
And bowers of innocence with beauty fraught,
It seemed some purer voice must speak before
I dared to tread that garden loved of yore,
That Eden lost unknown and found unsought.

Then just within the gate I saw a child,
A stranger-child, yet to my heart most dear;
He held his hands to me, and softly smiled
With eyes that knew no shade of sin or fear:
“Come in,” he said, “and play awhile with me;”
“I am the little child you used to be.”

________________________________________

EGY GYERMEK A KERTBEN

Midőn utóbb egy kerthez érkezém,
Ha késve is, de láttam, nyitva állt
A kertkapu, s mert óhajommá vált
Belépni újra, járni ösvenyén
Virágcsodáknak, és hogy lássam én
A szűzi, szép lombsátrakat kivált,
Egy tisztább hang, úgy tetszett, rám talált,
A vesztett Édent bent majd meglelém.

A fiú, túl az Éden kapuján,
Ki idegen volt, ám kedves nekem,
Kezét kinyújtva mosolygott reám,
S nem volt szemében vétek, félelem:
„Jöjj, játssz velem” szólt „szánj rám kis időt;”
„E kisgyerek te voltál – azelőtt…”

_______________________________