Hallottam az éj sötét uszályát
seperni termein.
Láttam fényszegélyezett szoknyáját
lebegni szárnyain.
Éreztem szelíd varázsa által
fölém hajolni őt,
mint nyugalma égi nimbuszával
puhán melengetőt.
Hallottam bánat és öröm szavát,
akár a lágy harang,
amely betölti terme zegzugát,
miként a versben van.
Az éjfélnek hűvös légteréből
lelkem mohón ivott,
és béke csordult a messzi égből,
egészen áthatott.
Szent éj, miattad tudtam én viselni
az élet terheit,
a panaszkodókat elcsitítni,
lezárva ajkaik.
Béke! Akárha Oresztész tette,
ma visszaszállana,
légy imám által üdvözölve,
kegyelmes éjszaka.
HENRY W. LONGFELLOW – HYMN TO THE NIGHT
I heard the trailing garments of the Night
Sweep through her marble halls!
I saw her sable skirts all fringed with light
From the celestial walls!
I felt her presence, by its spell of might,
Stoop o’er me from above;
The calm, majestic presence of the Night,
As of the one I love.
I heard the sounds of sorrow and delight,
The manifold, soft chimes,
That fill the haunted chambers of the Night
Like some old poet’s rhymes.
From the cool cisterns of the midnight air
My spirit drank repose;
The fountain of perpetual peace flows there,—
From those deep cisterns flows.
O holy Night! from thee I learn to bear
What man has borne before!
Thou layest thy finger on the lips of Care,
And they complain no more.
Peace! Peace! Orestes-like I breathe this prayer!
Descend with broad-winged flight,
The welcome, the thrice-prayed for, the most fair,
The best-beloved Night!