Hermann L. Allmers: Erdők magánya

Waldeinsamkeit

O zaubergrüne Waldeseinsamkeit,
Wo alte, dunkle Fichten stehn und träumen,
Wo klare Bächlein über Kiesel schäumen
In tief geheimer Abgeschiedenheit.

Nur Herdenglockenlaut von Zeit zu Zeit,
Und leises Säuseln oben in den Bäumen,
Dann wieder Schweigen wie in Tempelräumen,
O zaubergrüne Waldeseinsamkeit! –

Hier sinkt des Erdendaseins enge Schranke,
Es fühlt das Herz sich göttlicher und reiner,
Als könnt es tiefer schauen und verstehen.

Da löst sich manch unsterblicher Gedanke;
Woher das kommt, das ahnet selten einer, –
Es ist des Weltengeistes nahes Wehen.
_____________________________________________

Erdők magánya

Erdők magánya, ó te zöld varázs,
hol vén fenyők sötéten álmodoznak,
hol kő-kövön kristály-erek csobognak,
s rejtély a mély magadba fordulás.

Csak néha-néha nyájkolompolás,
a fák közén a lombok fönn susognak,
majd csendesülnek, mint szentélyben szoktak,
erdők magánya, ó te zöld varázs!

Itt földi létünk szűk határa tágul,
a szív tisztábbnak, istenibbnek tetszik,
mert mélységekbe nézhet, hogy megértsen.

A halhatatlan gondolat kitárul,
de honnan is jön, azt ritkábban sejtik,
a világszellem ő, hogy megkísértsen.
_____________________________________________