Megint nagy csendekben ülök,
Hajnali négy van, vak éjjeli reggel.
Holdtalan, pöttyös igazságokat érzek,
És mintha rám borulna az égbolt,
Súlya alatt nincs ereje a kéznek,
A szív s a szem már sírásra hangolt,
De a lélek erős még.
Kis szoba ez, egészen apró,
Nincs hely benne rajtad kívül másnak.
A könyvsorokat mind neked tettem rendbe,
Hogy katonásan őrködve várjanak,
És vár a sóhaj is, belerezeg a csendbe,
S egymás után aláhullanak,
Kopog a fájdalom.
6 hozzászólás
Kedves Miléna!
Átérzem a versed,ami egyébként egy gyönyörű vers.Nagyon is tud fájni valaki hiánya,főleg ha az egy olyan valaki,akit nagyon szeretünk,nagyok fontos a számunkra.Amíg a lélek erős,addig sokat kibír az ember.Kitartás!
"És vár a sóhaj is,belerezeg a csendbe"-ez nagyon szép.
sok sok ölelés:)
C.
Kedves Miléna!
Az erős lélek, és a szeretettel felvértezett szív "Kis szoba ez, egészen apró,
Nincs hely benne rajtad kívül másnak." sok mindent kibír, még a magányt is elviseli, de a szemnek néha sírnia kell, hogy a lélek megkönnyebbülhessen. Versedhez gratulálok, szép, és kifejező alkotás.
Maradok tisztelettel: Apamaci
Köszönöm szépen mindkettőtöknek a kedves szavakat! 🙂
Kedves Miléna!
Fájdalom, szomorúság, lemondás, és csudaszép "képek" találhatók soraidban. Gratulálok szép versedhez!
Szeretettel: pipacs
"A szív s a szem már sírásra hangolt,
De a lélek erős még."
Így még sosem fogalmazódott meg bennem ez a gondolat,
Te szavakba öntötted érzéseim.
Köszönöm néked ezt a verset,
Üdvözlettel:Old Fox
Köszönöm szépen, neked is, Fox, és neked is, Pipacs, még ha így alaposan megkésve is.