Elvesztem, mint egy sóhaj
a nyomasztó, önző világban,
mint tudatlan angyal egy
őrült férfi egyetlen csókjában.
De ezek csak érzelmek…
Érzelmek, melyre néha-néha
rozsdás lakatot kellene csukni,
s magunk mögött életeket
hagyva őrülten a jövőbe futni…
Hitvesem a gyötrő fájdalom,
ki nyomorulttá tett engemet,
ki óvatosan, hibátlanul
pókhálózta be bársony szívemet.
Üldöz, s zokogva menekülök
máshoz, hajt az őrült vágy,
hogy tegyen örökre magáévá
az én szeretőm: a halál!
5 hozzászólás
A halál lenne a szeretőd? Hmmm. 🙂 Oké, ez egy régi vers, látom. Talán valami csalódás íratta ezt veled? Jó versike.
Régi vagy nem régi vers, szép. Nagyon is szép. Remekül adod át a fájdalmat amit éreztél. Igaz, hogy az érzelmekre néha "lakatot kellene csukni", de ne vidd túlzásba. Felrobban a börtön, és ha nem hagyod, csak jobban fáj. Miért érzem úgy, hogy van benne egy kis szuicid véna? Mindegy:) Remekmű, gratulálok:)
Húha!
Szép "kis hitves", hát még a "szerető"!
Nagyon jól összeraktad ezt a verset…
Időnként az érzelmek ugyan fájnak, de ha választhatnánk, hogy akarunk-e érzelem nélkül élni, akkor vajon mit tennénk?
Grat. Gy.
A fájdalomból a halálba menekülnél? Nagyon depressziós hangulatodban írhattad e gyönyörű kis verset:(
Üdv: Colhicum
hm… hát akkor lennék én a halál, az a szerep már amúgy is jól megy nekem mostanában… meglepődve figyelem, hogy rengeteg bika ír… nem gondoltam volna a törtető jegyről, miközben a kost nevezik "művészléleknek" tetszik a megfogalmazása ennek a versnek, mert olyan formában van leírva, hogy mindenki csak elképzelhesse a valódi mondani valóját, mindenki számára mást fog jelenteni és jelentett eddig is szerintem és az ilyen müvészetet lehet szerintem csak igazán értékelni és erre mondja az ostoba: te ez miről szól? az okos mindent belemagyaráz és semmi sem úgy van… én csak szimplán annyit mondok, értékes alkotás, mely mélyről jött.