Hívott a Loreley édes hangon,
dalában a tavasz sejtése zengett
s hajába bomlott a rőtarany alkony.
Kopár, szürke sziklán ült, lába mellett
úgy tűnt, fehér, törött árbócvitorlát
s tatrúdat fűzött habjába a tenger.
Hallom csónakommal, e csalfa álom
énekében bús igézet rejtve vár
s régi honom várt útját mégse látom.
Vonz a szépség, s így kiáltok: "megyek már!"
körülöttem kanyarog a bősz, vak ár:
"megyek! Csak várj meg, várj meg Loreley!"
3 hozzászólás
Kedves Henkee!
A romantika csúcsa az a szikla… A művészeted szépségének és veszélyességének képe, jelent meg..
Megvár Téged az a "ley"…
Érdekes , hogy ennyi hamisítatlan képzelőerő, és tudás van a birtokodban..
Nagyon sok szeretettel gratulálok!
És közben dúdolom a népdalt a "szikláról"..))
Üdvi: d.p.
Nagyon szép verset írtál Henkee, csak gartulálni tudok, Dini mindent elmondott előttem, nagyon csillog a tollad, s a tudásod is szembetűnően érződik szinte minden versednél:)
Köszönöm Dinipapa és Sleepwell, örülök, hogy tetszett nektek!:)
/nagy, csillogó szemmel néz a lány/