Hogyan tudnék tovább hinni
emberekben? Szelíd mosoly
mögött lapul az eszményi,
gonosz, hitehagyott pokol.
Jegeimet törve adtam
kezükbe éles tőröm, hogy
mutassam, ím éltem hagytam
játszani. S forgattatott
görcsös ujjaik közt pengém.
És hirtelen vált farkassá,
ami előbb báránykaként
tetszelgett a fehér fényben.
Megsebeztek. Begyógyul-e,
nem tudom, egyszer talán
gyógyír lesz rá a mindenre
jó magány. A mindenre jó.
Körülöttem ezerarcú
rohadékok tetszelegnek.
Tarkójuk meg van jelölve.
Adasson meg, hogy ne legyek vak.
4 hozzászólás
Kedves Anna,
fájdalmas, erős, bosszúszomjas verset írtál. Nekem tetszik. Szívesen olvasom majd a többit is.
Szeretettel üdvözöllek az oldalon!
Kedves Irén,
köszönöm az üdvözlést és az olvasást. 🙂
Kedves Anna Beta!
Remélem begyógyul.
Magával ragadó a versed. Olvasgattam, emésztgettem a sok igazságot, mit soraid rejtenek.
Nagyon megfogott.
Szeretettel:
A.S.N.
Kedves Anck Su Namun,
Gyógyulgat, gyógyulgat, de nagyon furcsán. Vicces, hogy rengetegszer a negatív élmények a katalizátorai a verseimnek, amiket annyira szeretek írni. Így ami egyszer fáj, az másrészt örömet okoz. Vagy hogy is van ez?
Köszönöm az olvasást! 🙂