Hol szomorúfűz kacsos ága hajlik,
A csöndbe burkolt, méla sírodon,
Mélyre ásott, fájó álmaimban,
Egy puha árnyék némán átoson.
Hol sóvárogva riadok fel éjjel,
Mert villanásra arcod láthatom,
Álom járta képzetemben éppen,
Egy kósza szellem száll a vánkoson.
Hol elhinném a sosem lesz csodákat,
Hogy egyszer még a kezed foghatom,
S a boldogságtól felvirágzó szívvel,
A könnyeimmel arcom moshatom.
Ott ébredek fel, talán majdan, egyszer,
Egy sosem múló, üdvös hajnalon,
S bár a gyarló ember ilyet kérni restell,
Marad a hit… s a néma sírhalom.
5 hozzászólás
Gyönyörű és fájdalmas.
Az elmúlásról és a gyászról olyan nehéz írni… illetve, nehéz eltalálni, hogy mikor marad szép, s mikor válik érzelgőssé.
Abszolút megtartottad úgy, hogy szépséges legyen.
Köszönöm szépen, remélem, hogy sikerült eltalálnom a kellő arányt.
Nagyon szép és megható vers!
szeretettel-panka
Szia!
Szerintem pontosan eltaláltad az arányt, gyönyörűen fájó vers lett, minden egyéb felhang nélkül. Épp amennyi kell az emlékezéshez!
Üdv!
Köszönöm szépen a hozzászólásokat.