Holdfény-merengő

Agg-fák tövén porlad ős jegenyésben
elhajló nádszál, árva virágszál-
éltemet, holtomig végtelenítve.

Átevezhetnék szürke folyóban,
Kháron ladikján örök révésznek.
Szemre aranypénz, nyugovást várni,
áldozatomnak hószínű bárányt,
gödölyém felsír büszke havason.

Belicém, belicém, gyolcsvászon lepelben,
apasszad rívásod hallgatnom ne kelljen!
Vakotás a lajbim cserépszár csutorám,
pipamocsok szélben elsirathatsz engem!

Szent Mihály lovának bakó nélkül gyeplő
vaskakas, vasderes vadgerlicém szentem.
Hónaljban nyalábol, iramodok csendben,
szélesedik útnak, kinyílik az erdő.

Zsombékok simulnak talp alá ocsúdva,
csipkebokor tüze alább szenderedik.
Repkények, vad indák messzire elfutnak
lépteim fakulnak, dobolódnak rendre.
Belereng az esztena ordasok fesletnek.
Suhintós hideggel dermed benn a lélek,
harangok jajdulnak kongatnak engemet.

Fut az út hegynek fel, csajbotálok-félek.
Elároklik merszem is, mire beleszentül
magához hív a Hold, felesket, eltemet.
Hánykolódnak a csillagok, pislognak veszettül.