Napnak sugara, birtokló vágya,
nyöszörgő bánatnak, vetetlen ágya,
sikamlós erények gyenge mivolta
suta idióták kiáltó uralma.
Ne, bántsatok!
Váltakozó gyönyör, buta kiváltsága,
hatalmas misszió lelki bezártsága.
Utalás a jóra hangya ürüléke,
vígság fogalma lassan semmivé lesz.
Ne, bántsatok!
Amikor fáradok, lerogyok magamban,
pehelyben, alomban fetrengek ártalmatlan,
csillog arcomon ezernyi sziporka,
nedvesség lecsorog a koszos avarba.
Ne, bántsatok!
Mereven pupilláz a tékozló halál…
Takarodj innen, a hangod megaláz!
Bokrokat ugrom át, szakadt harisnyában,
vérző bokámat fürdetem nyár harmatában.
Ne, bántsatok!
Vajon hányan olvassák írásom,
nevetnek, vagy rökönyödnek e sirámon.
Megkattant, tán az agya szegénynek,
hogy engedheti folyását, ilyen regénynek.
Ne, bántsatok!
Nem tudja, nem érzi más, bensőmnek rejtekét,
csöppenhet ajkamon bármilyen fals beszéd.
Roncsolt lelkem megannyi szilánkja,
szétpotyog… fújja a szél…szerte a világba.
Ne, bántsatok!