Vérem hömpölygésében
lángra gyúlnak a rózsák,
porrá hamvadnak a tanyák,
s az itt-hittek tenyeréből
a tűzoltó harmatot
felissza a Nap.
Kettévált hajnal dajkálja
a bokrokat,
s félelemből uralkodnak
a madarak éneklő vágyaikon.
Ők ébresztenék lelkiismeretem,
ami a fényből fakad, de
a sötétség metszette ágaikat.
így alszom hát kedveseimtől
távol, – karnyújtásnyira
a kegyelmező Haláltól
3 hozzászólás
Szép. Elképzelem az emlékművet, versed alapján.
Kedves Irén!
No, a versem alapján nehéz elképzelni a nizzai emlékművet, csupán belső ijedelmem lenyomata. Az emlékmű egy fehér diadalkapu-szerű építmény, előtte cserjés, kőpárkány, ahol egy hajléktalan aludt. Bebújtam a bokrokba, s minő francia vendégjárás, odaóvatolt hozzám egy férfi, s ágyékom táján fogta volna a hálózsákom, mire én mint a nikkelbolha "megugrottam", s az éjszakában kerengtem. Na, ennyit a lángra lobbanó rózsákról. Most hogy ezt írom, átélem az élményt, hát nem egy idegnyugtató. Köszönöm a véleményt, Riasztó, de nem szép. Phuuuu. Ferenc
Kedves Ferenc, nem mondom, hogy fotószerűen mutattad meg az emlékművet, de két dolog segített, és valóban egy kapuszerű, bokros ívet képzeltem el!
Egyik, a Kettévált hajnal dajkálja – ez az ívet segített elképzelni, a másik a bokrokat, – ezt nem kell magyaráznom.
Ez a vers tényleg érzésből fakadt…:))))))